Újra itt az ősz és vele együtt a tehetségkutatók, amik idén talán először nem hoznak lázba...

Persze nem volt ez mindig így. A tehetségkutatóknak és nekem ugyanis múltunk van. Ennek a múltnak köszönhető az, hogy szép lassan a kapcsolatunk lángoló szerelemből gyűlöletté, majd közönnyé alakult. 

Három éves korom óta tudom, hogy az éneklés olyan nekem, mint az étel. Nem tudok meglenni nélküle. Foglalkoztam is vele, dolgoztam azon, hogy minnél jobb legyek benne. A tapasztalatok és visszajelzések alapján nem is eredménytelenül. 15 éves koromra eljutottam odáig, hogy egész jó kis zsebpénzt kerestem a hangommal. Azonban úgy éreztem, hogy ez nem elég. Ebből akartam élni. Az első hullámnak még ellenálltam, de aztán rájöttem, hogy erre csak akkor van esélyem ebben az országban - ha nem rendelkezem az átlagosnál jóval több pénzzel vagy szerencsével - ha benevezek egy tehetségkutatóba.

Ekkor kezdődött. Első találkozásunk egy olyan verseny válogatása keretében történt, ahol nem csak énekléssel, hanem mindenféle érdekes mutatványokkal, tánccal és miegymással is indulhatott bárki. 

Hetekig készültem a csatorna által maximum egy percesre korlátozott dal előadására. Odamentem, várakoztam, énekeltem, örültem. A reakciókból és a teljesítményemből kiindulva biztos voltam abban, hogy visszahívnak. Nem történt meg. Százszor átgondoltam újra a meghallgatás minden percét, de nem értettem. Ráfogtam arra, hogy biztosan nem akartak sok énekest és reális, hogy voltak nálam jobbak. Ekkor határoztam el, hogy akkor is visszamegyek. Mégpedig egy olyan műsorba, ami csak az énekesekről szól, és ami külföldön már rég nagy siker. 

Talán nem tudja mindenki, de ezekben a műsorokban nem ott kezdődik a verseny, ahol a tv-ben látjuk. Ahhoz, hogy valaki, legyen akár nagyon jó vagy nagyon rossz, képernyőre kerüljön, legalább 2-3 fordulón már tovább kell jutnia.

Az első szériában nekem 3 ilyen volt. Meneteltem. Mindenki dicsért, biztatott, és valóban, rendszerint jött a hívás, továbbjutottam. Elérkezett tehát a forgatás ideje, a négy zsűritaggal, nevezzük őket most így. 8-rá érkeztem a stúdióba, azt mondták, nem tudják megmondani, mikor kerülök sorra. Így vártam. Szépen, becsületesen. Még a szomszéd gyorsétterembe sem mertem átmenni, nehogy bármiről lemaradjak. Teltek az órák. Dél, kettő, négy. Ez alatt feltűnt, hogy a rengeteg ember közül néhányat folyamatosan követ a kamera. Akkor még nem értettem, miért pont őket. Hatkor végre hallottam a számomat (igen, ezen a ponton még csak számok voltunk), így nyolc óra várakozás után a színpad előtti felkészítőbe mehettem. Ott egy szerkesztő próbált feltüzelni. Amilyen állapotban voltam, iszonyúan idegesített. Ezt követően kaptam egy mikrofont a kezembe, kisétáltam...és életem legrosszabbját nyújtottam. Ahogy leállt a zene, tudtam, mi lesz a sorsom. Meg is kaptam a négy nememet, mehettem haza. Megfogadtam, soha többet nem jövök arra helyre, ahol így megaláztam magam.

Aztán ahogy teltek a hónapok, én lecsillapodtam, a műsor pedig adásba került. Azt gondoltam, talán még egyszer.

Az élő showkról annyit, hogy észrevettem, hogy a döntősök közül hárman is vannak olyanok, akiket az első tv-s válogatón folyamatosan követett a kamera...

Eljött a következő év és vele a második széria válogatója. Úgy mentem oda, hogy rutinos voltam, az előválogatókat gond nélkül lenyomtam. Jött a tv felvétel. A rossz emlékeket próbáltam magam mögött hagyni és magabiztosan érkezni a helyszínre. Rutinosan nem jöttem 8-ra, tudtam, hogy délnél előbb itt nem lesz semmi. Igazam volt, mert háromnegyed 8-kor járulhattam a színpadra. Viszont tovább meneteltem. Csak három igennel, de kit érdekel, jöhet a tábor.

A táborba 150 embert hívtak be. Az első rostához meg kellett tanulni 5 dalt, amiket "véletlenszerűen" összerakott csapatokban kellett begyakorolnunk és előadnunk. Én egy csajjal - akit ugyanúgy hívtak, mint engem- és egy sráccal kerültem  össze. Már az első öt perc után láttam, hogy a lánnyal nagyon nem fogok kijönni, de mosolyogtam, show must go on ugyebár...

Nekiálltunk a dalnak. Egész jól ment, attól eltekintve, hogy druszám meg volt győződve arról, hogy ő szoprán, amitől finoman szólva is távol állt, és ijesztő magasságokban akart ügyeskedik valamit. De a srácot imádtam, nagyon jófej volt, nagyon nyugodt, a dal pedig feküdt neki, nekünk.

A gyakorlás közben megint feltűnt, hogy bizonyos embereket félrehívtak, meginterjúvoltak, míg felénk egy icike-picike operatőr sem nézett. Éjszakába nyúlóan gyakoroltunk, de úgy éreztük, jók vagyunk, így aránylag emberi időben elvonultunk pihenni.

Másnap jött a megmérettetés. Bevonultunk a zsűri elé, akiknek előtte 43-szor statisztáltunk a bevonulásàhoz- és a szponzor energiaitaltól felpörögve belekezdtünk. Kifejezetten jól és jónak éreztem magam. Aztán jött az értékelés. Egyenként mondták el a véleményüket mindhármunkról. Nagy hatásszünetekkel. Persze én maradtam a végére, majdnem összeestem nyílt színen. És láss csodát, megdicsértek. Azt mondtàk, hármunk közül én voltam a legjobb. Majd közöltek, hogy mindhárman továbbjutunk. Mámoros voltam. Mindhárman jók voltunk ezek szerint, és ha engem még ebből is kiemeltek, akkor valamit nagyon tudhatok- gondoltam én. Eszembe jutott, hogy talán csak tévedésből nem jött oda hozzám a két nap folyamán egy operatőr sem. Biztos valami tévedés, vagy holnapra vagyok beütemezve.

Szóval vártuk, hogy most akkor mi lesz. Semmi nem lett, csak este, mi meg mentünk aludni. Másnap megtudtuk, hogy ma nem kell énekelni, a zsűri most újragondol mindent és a tegnap 100-rá csökkentett csapatot elfelezi. Mindeközben mi 100-an egy üvegajtókkal zárt levegőtlen teremben fogunk várakozni kb. 5 órán át. Persze, csak miután leadtuk a telefonunkat a logós pólós szerkesztőnek mondott srácoknak és lányoknak. Sok mindent megéltem már, voltam színművészetis együttéléses táborban, azt hittem, annál durvább, nincs. De van. Ezt az öt órát teljesen céltalanul, elegendő ülőhely nélkül töltöttük el, csak azért, hogy a főszerkesztő néha bejöhessen és kelthesse a feszkót. Csoportokban azért elmehettünk ebédet enni. Csak a szponzort persze. Ott szállt el az agyam, mikor az egyik csajjal, akinek láthatóan és érezhetően legalább 39 fokos láza volt, közölték, hogy nem mehet ki gyógyszert venni, mert nem hagyhatja el az épületet. Mivel ez már érezhetően egyesek tűréshatárát feszegette, azt jóváhagyták, hogy egy másik lány kimehessen a táskájához és behozhassa az abban található lázcsillapítót.

Megvan a döntés, hangzott el valahol.

A 100 embert négy csapatra osztották. Tudtuk, hogy ebből kettő kiesik, kettő marad. Amikor láttam, ki melyik csapatba kerül, egyből tudtam, hogy mi lesz az eredmény. Talán női megérzés volt, talán azon alapult, hogy a két nap folyamán kamerával követett emberek mind ugyanabban a két csoportba kerültek. Ezzel együtt azt is tudtam, hogy nekem itt véget ér ez a kaland.

Ha még nem lettem volna minderről meggyőződve, akkor az is segíthetett volna, hogy a teremből, ahova vezettek minket, hallani lehetett a boldog sikolyokat, kétszer. Az ablakból láttuk, elég bénán próbáltak elsötétíteni - hogy egy harmadik csapat, köztük a névrokonom is, csalódottan, a motyójával együtt indul a közeli troli felé.

És ekkor sorra kerültünk. Nehány csajjal már röhögtünk, mikor a nekünk kijelölt zsűritag belépett. A szerkesztők próbáltak minket csitítani, de ekkor már minden mindegy volt, nem kellett viselkedni tovább. Azt történt, amire számítottunk. Kiestünk. Az operatőr kétségbeesetten kereste a megrázott, síró embereket, de jó húsz percünk volt felkészülni, nem adtuk meg azt az örömöt, hogy még sírunk is.

És ennyi. Kimentünk és hazamentünk.

Rossz érzés volt nem tagadom. Különösen azért, mert a visszajelzések alapján előző nap meg esélyesnek hittem magam arra, hogy legalább még egyszer, szólóban is énekelhessek a családom és a barátaim előtt. Bár mondjuk, ott lehet, hogy még rosszabb kiesni. Mert, hogy kiestem volna, affelől ma már nincs kétségem.

A döntőbe került versenyzők személye nem volt meglepő. A "kamerások" voltak egytől-egyig. Persze, nem gondolok, semmi rosszra, az operatőrök biztosan csak ráéreztek arra, hogy kik lesznek a legjobbak.

A műsor végen aztán mégis örültem, mert egy olyan srác nyert, aki igazán megérdemelte. Tehetséges és régóta próbálkozott.

A bejegyzés elején azt mondtam, megromlott a kapcsolatom a tehetségkutatókkal. Érdekes módon nem az az oka, ami a táborban történt és nem is az, hogy nem választottak ki. A dolog a harmadik szériára datálható. Egyszerűen olyan emberek és csapatok kerültek be, akik az első szériában a vicces jelentkezők köze lettek volna sorolva. Kommunikációs szakemberként tudom, hogy itt nem csak a tehetség számít. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy mindennek van határa. A sokadik élő showig rugdosni egy embert, aki nemhogy hamis, de a hangnemet sem találja el, egy csapatot, akikre szavakat sem találok, legalábbis olyat nem, ami leírható lenne, és még sorolhatnám...

De még talán ennél is szomorúbb vagyok, ha nem azokra gondolok, akik bekerültek, hanem azokra, akik nem. Azokra, akik végre megmutathatnák az átlag magyar embernek, hogy milyen tehetségek vannak itthon és akik megerősíthetnének minket abban az egyre ritkábban és halványabban felmerülő gondolat foszlányban, hogy nem létezik, hogy mi magyarok csak ennyit tudunk.

A mai napra odáig jutottam, hogy miközben ezeket a sorokat ìrom egy vonaton ülve és felszakìtva életem talán legnagyobb sebét, miszerint már biztosan nem fogok soha az éneklésből élni, már nem haragszom ezekre a műsorokra, egyszerűen nem érdekelnek. Ami szerintem sokkal rosszabb.