Értékelés: 4

Alföldi Róbert és az István, a király. Egy olyan mondat, amiről sosem gondoltam volna, hogy leírom. Vagy, ha mégis, mindenki hülyének néz majd. Úgyhogy, amikor megtudtam, hogy ez a szókapcsolat a valóságban is értelmet nyer, egyértelmű volt, hogy szem- és fültanúja kell, hogy legyek a dolognak.
A darabról már 2 nap alatt számos bölcs és mély kritika született hozzáértők tollából, ezért én nem is mennék most bele a szimbólumokba meg az aktuálpolitika érintettségébe.

Bennem az a kérdés merült fel a darabbal kapcsolatban, hogy a zenés színházból, aminek tartalmasságát sokan és sokszor vitatják vajon lesz-e több egy „egyszerű” rockoperánál, képesek-e a nem kifejezetten zenés műfajra specializálódott színészek többet átadni azzal, hogy ők sokak szerint színészileg többet tudnak.

A szereposztás körül amúgy is ment a felhajtás, mikor kiderült, a nemzet börtönviselt Való Világ műsorvezetőjét láthatjuk majd Koppányként. De lássuk akkor a főbb szereplőket szépen sorban:

Feke Pál:
Már az elején sem értettem, hogy Alföldi gyakorlatilag egy az egyben a nemzetiből átemelelt stábjába hogy sikerült bekerülni Feke Pálnak a címszerepbe? Ok, hogy a Társulat című műsorban kiválasztották Istvánnak, de ahhoz a felfogáshoz, amit Alfölditől vár az ember, baromira nem illik. Azt meg már csak mellékesen jegyzem meg, hogy kb. 20 centivel magasabb és 20 kilóval nehezebb a rosszfiút alakító Stohlnál, ami vizuálisan viszonylag fura, bárhogy is nézzük.
De összességében szerintem nem ez volt az oka annak, hogy nem volt nyerő választás. Színészi játékban valóban elmaradt a többiektől, bár a társulatos játékához képest sokat fejlődött, nem volt benne annyi túlzás, látszott rajta, hogy nagyon igykeszik és mindent belead. Énekben még úgyis a legjobb volt, hogy hallhatóan folyamatosan visszafogta magát, nem eresztette ki a hangját, ahogy egyébként szokta. Erre egyébként a duetteknél különösen nagy szükség is volt, különben jelentősen eltolódtak volna az arányok. Összességében szerintem feszengett, a lelke mélyén talán ő is érezte, hogy ebből a csapatból kilóg.

Stohl András:
Összességében nekem tetszett. Azt hiszem, erre mondják, hogy meghal a színpadon. És most nem a szerepére gondolok, hanem arra, hogy szívvel-lélekkel 200%-on pörgött. Talán épp emiatt néha kicsit átesett a ló túloldalára (például, amikor egy baltával leverte egy ló fejét) és a szívós jelentben akarva-akaratlanul eszembe jutott, hogy biztos, volt honnan meríteni. Tény azonban, hogy egy minden eddigiekél összetettebb és vívódóbb Koppányt láttam, ami mindenképpen köszönhető volt Stohl tehetségének.
Ami viszont zavart, az hogy hallhatóan iszonyatosan küzdött a dalokkal. Minden magas hang előtt összeszorult a gyomrom, hogy ki tudja-e ordítani a dal tetejét, már pedig ez nem igazán járult hozzá, hogy felszabadultam élvezhessem az előadást. Amikor Fekével duetteztek úgy voltam vele, hogy István nagyobb is, erősebb is, jobban is énekel, akkor most miről is beszélünk?
A előadás végén pedig már egyenesen azon járt az agyam, hogy szegény ember hogy a fenébe fog még 3 előadást végig énekelni anélkül, hogy elmenne a hangja.

Blaskó Péter:
Három szó: Egyszerű, de nagyszerű. Sallangmentesen játszott, tisztán énekelt. Kiváltotta, amit ki kellett. Mindezt úgy, hogy a legnagyobb „slágerek” mesze nem az ő szájából hangzottak el.

Novák Péter:
Ezt a szerepet akár rá is írhatták volna. Bár ő is küzdött a magasságokkal, az elborultsága, a mozgása abszolút kárpótolt minden hamisságért.

László Zsolt:

Nem volt rossz, de mély nyomot nem hagyott bennem. Annak ellenére, hogy imádom mint színészt. A végén István esküjénél villant egyet, nagyon ebből a szerepből többet nem is lehet kihozni, azt hiszem.

Szemenyei János:
Na, nála nem izgultam az ének miatt. Az első 5 másodpercben lekötött a haja, de utána nagyon élveztem, amit csinált. Ahogy egy kitartott, magas hang közben felszaladt a lépcsőn anélkül, hogy egy másodpercre is elbizonytalanodott, vagy alulintonált volna, az meg végképp nagyon profi volt. Na, ezt például egy pózai színész biztosan nem csinálja utána. Kár, hogy hamar meghalt.

Tompos Kátya:
Ő mindent hozott, amit kellett. Jól játszott, jól énekelt, nagyon erősen volt jelen végig, akkor is, amikor nem ő volt fókuszban. Ahogy azt tőle valószínűleg mindenki meg is szokta és el is várta…. Kifejezetten tetszett, hogy nem próbált meg népies lenni és a korábbi Rékákra hajazni. A színészi játéka is nagyon ott volt, amit leginkább abból érzékeltem, hogy még a társait is „felhúzta”. Feke Pálnak is vele volt a legerősebb jelenete.

Radnay Csilla:
Számomra ő teljesen új név volt, de annak ellenére, hogy Gizella szerepe szerintem sokkal gyengébb, mint Rékáé, ő viszonylag sokat kihozott belőle, bár sokat segített ebben az Alföldi által belecsempészett plusz szerelmi szál. A hangján hallatszott, hogy nem ma kezdte az éneklést.

Végül, de nem utolsó sorban Udvaros Dorottya:
Nem tudok rá mást mondani, mint azt, hogy zseniális ez a nő. Én nem tudom, hogy csinálja, de már akkor borsózott a tekintetétől a bőröm, mikor még meg sem szólalt. Annyira jó Sarolt volt, hogy nála az sem érdekelt, hogy a dalaiban visszatérő dallamfutam utolsó hangját egy kivétellel nem tudta kellő erővel kiénekelni. Könyörtelen volt és könyörtelenül jó.

Összességében nekem nagyon tetszett az egész darab minden pozitívumával és negatívumával együtt, biztosan emlékezni fogok rá egy darabig. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem lett volna hiányérzetem akkor sem, ha Alföldi nem a Nemzeti Színház, hanem az Operettszínház stábjának rendezi meg ezt a darabot. Ők valószínűleg pont abban lettek volna erősek, amikben ezek a szereplők gyengék voltak és fordítva. Mert egy zenés darabban nem elég nagyon jól énekelni, de nem elég nagyon jól játszani sem és az egyik nem pótolja a másikat. Az meg sajnálatos, hogy a kettő csak nagyon szerencsés esetekben jár együtt.